1.fejezet: Nehéz nap?

Halihó!
Itt is van az első rész, remélem elnyeri a tetszéseteket, és kedvet kaptok a blog további részeinek elolvasásához. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval nyugodtam szabad komizni, vagy akár pipálni, hogy tetszett-e a rész, nem harapok! ;)

Puszi, jó olvasást! xoxo

A világ minden táján, akárcsak New Yorkban is megérkezett a nyár, ami Leslie számára nem jelentett mást, mint egy újabb utazást. De a családi nyaralás tényleg a családról fog szólni vagy ez ismét csak egy fedősztori?

 "Megkérjük a Londonba tartó járat utasait, hogy foglalják el helyüket, mert a felszállást hamarosan megkezdjük!" - a végszó. Nagyot sóhajtva néztem bátyámra, majd mind a ketten felálltunk, kezünkbe vettük csomagjainkat és elindultunk becsekkolni. Nem igazán szóltunk egymáshoz, mind a kettőnk gondolkozott, és ez ritka, mert folyton hülyéskedünk, piszkáljuk egymást, de most inkább némaságba burkolóztunk. Bevallom őszintén, már tizenkilenc éve vele élek és még mindig nem tudtam teljesen kiismerni, de most biztos vagyok benne, hogy ugyan az jár mid a kettőnk fejében. Mégpedig az, hogy a szüleink miért nem velünk jönnek, hanem pár órával később egy magángéppel. Pedig állítólag ez egy családi nyaralás lenne.

  Taylerrel elfoglaltuk a helyünket a gépen, szokás szerint én ültem az ablak mellet, mert Ő nem tud sokáig egy helyben ülni, ezért néha csak úgy feláll, sétál egy kicsit, ismerkedik majd visszaül. Sokszor repültem már, ezért nem izgultam, csak kibámultam az ablakon. Mivel még csak reggel hét óra volt a nap is most kelt fel. Gyönyörű látványt nyújtott. Ilyen időben még sosem repültem, mindig fényes nappal, vagy éjszaka. Kiskoromban nem értettem, hogy miért utazunk ennyit, de mára már értem és éppen ezért nem foglalkozom vele. Az évek során hozzá szokik az ember, főleg ha olyan családban él, mint én. Félreértés ne essék, szeretem a családomat, de néha megőrjít, hogy nem lehetünk olyanok, mint egy normális család, ahol nincs személyzet, ajtónálló vagy sofőr. Sokak irigylik az ilyen életet, és bármit megtennének annak érdekében, hogy akár egy napra is, de ilyen ellátásban részesüljenek. De ők csak a felszínt látják. A csillogást, a drága bútorokat, márkás ruhákat, kiegészítőket. Viszont nem látnak a felszín alá. Valójában fogalmuk sincs, milyen ez az élet. Nem tudják milyen, amikor a család külön tölti a karácsonyt, a "családi" ebédet, és sok más programot, ahol a családnak együtt kéne lennie, de ez itt nem így van. Csak a pénz és a munka számít az embereknek. Semmi más.

- Min gondolkozol ennyire? - pillantott rám bátyám, amint leült mellém, ezzel befejezve a kis "túráját", és a hoszteszlányokkal való flörtölést .

- Csak a szokásos - legyintettem, hisz tudtam, érti mi jár az eszemben. Sokszor beszéltünk már erről, amikor ketten voltunk otthon - és valljuk be, sokszor volt ilyen.

 Tayler csak biccentett egyet, és ezzel lezártnak tekintettük a témát. Ne igazán szeretünk a családról beszélgetni. Már ha nevezhetjük családnak. Sosem mertem bevallani, de valójában sokat köszönhetek a bátyámnak. Sokkal több mindenre megtanított, mint anyáék. Mindig ott volt, ha szomorú voltam vagy csalódott, ott volt, amikor kis híján kicsaptak az iskolából, ott volt, amikor nem számíthattam senki másra, és tudtam, hogy mindig számíthatok rá; akárhol van, akármit csinál, egy szavamba került és máris ott van mellettem. Nála jobb testvért nem is kívánhatnék. Komolyan, apám helyett apám volt, és még most is az, pedig már nem vagyunk gyerekek, mégis úgy vigyáz rám, mintha nyolc éves lennék, és bevallom őszintén nem bánom, mert ha Ő nem lenne, ki tudja milyen emberré váltam volna. És igaz, sokszor megfojt a gondoskodásával és a féltésével, de utólag mindig rájövök mit miért csinál, és azt is belátom, hogy sokszor igaza van., de ezt persze csak nagyon ritkán vallom be neki.
  Gondolatok száza cikázott fejemben, de mind egy kérdés körül forogtak. Ha ez egy családi nyaralás, akkor hol vannak a szüleink? Miért nem jöttek velünk? Vagy ez is csak egy fedősztori volt és megint a munka miatt kell elutaznunk?
  Hogy eltereljem gondolataimat elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat és találomra elindítottam az egyik zeneszámot. Mindig ezt csinálom. Vicces és egyben furcsa is, hogy ha valami bajom van mindig a zenébe menekülök. Most is ezt tettem. Nem tudom miért, de ez mindig megnyugtat. Nincs olyan nap, hogy minimum egy zenét ne hallhassak meg. Így, a dalokkal gyorsan eltelt az út hátralévő része. Észre sem vettem, hogy leszállt a gép.
  A reptéren hatalmas tömeg volt, mindenhol fotósok és riporterek nyüzsögtek. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, hisz láttam mér ilyet. Biztos valamelyik híresség érkezett meg. Nehezen, de átverekedtük magunkat a tömegen, megkerestük a csomagjainkat, és az értünk érkező taxihoz mentünk, amit még anyáék szerveztek le.

 A szállodánál szintén tömeg volt, igaz, nem akkora, mint a reptéren, de pár fotós itt is felbukkant és néhány lány izgatottan sétálgatott, nyakukat nyújtogatva, minden egyes autó érkezésénél felkapva fejüket. Tyler kifizette a taxit, majd kiszálltunk a járműből. Két egyenruhát viselő férfi odasietett hozzánk, aztán az autó hátuljához léptek, hogy kivegyék a csomagjainkat. Mivel nem szeretem, ha helyettem dolgoznak, egyből odaléptem hozzájuk. eleresztettem egy halvány mosolyt és megragadtam a hozzám legközelebb lévő bőröndöt. A két férfi kissé furcsán nézett rám, amit meg is értek, hisz nekik az a munkájuk, hogy az ideérkező vendégeket kiszolgálják, és ez nem éppen egy olyan szálloda, ahol a vendégek maguk intézik a fizikai munkát, pláne, ha az pakolást vagy cipekedést takar.

 A portánál elkértük a kulcsokat és elintéztük a papírokat. A lakosztályunk az utolsó előtti emeleten volt. Gyönyörű innen a kilátás. Egész Londont be lehet látni. Izgatottan jártam be a hatalmas lakást. A bútorok teljes harmóniában voltak. A dekoráció is gondosan ki volt találva. A tárgyak formája fenntartotta a környezet egyensúlyát, így sehol nem keltett olyan hatást, mintha valahol zsúfolt, vagy éppen üres lenne az adott tér. A nappali, jobb sarkából nyílt az étkező és a konyha, ami szintén modern stílusban volt berendezve.  A hálószobák is hasonló színekkel, bútorokkal voltak ellátva. Kiválasztottam magamnak, a legszimpatikusabb szobát, amit azzal jeleztem, hogy ledobtam az ágy végében elhelyezett komódra a bőröndömet. Ty mosolyogva figyelte mozdulataimat az ajtónak támaszkodva.

- Most mi az? - fordultam felé vigyorogva.

- Szeretem nézni, amikor felderíted a területet. Kiskorodban csináltad ezt mindig. Örülök, hogy ezt nem nőtted ki! - mosolyodott el, bár a szemében nem láttam a felhőtlen vidámságot.
 Ellökte magát az ajtótól, majd sarkon fordult és elment. Pár pillanatig még egy helyben álltam és bátyám hűlt helyét bámultam. Nem értettem, mire gondolt, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor még nem szabad rákérdeznem, mert nem mondana semmit vagy csak felidegesítené magát, ezért úgy döntöttem, inkább majd este átmegyek hozzá.

 Tudván, hogy sokáig maradunk itt, nekiálltam kipakolni a cuccaimat, ami elég sokáig tartott, mivel kis híján elhoztam a fél ruhatáramat. Pont végeztem a pakolászással, amikor anya félreismerhetetlen hangja ütötte meg a fülemet. Vidáman pattantam fel az ágyról és rohantam oda hozzájuk. Igaz, kicsit haragszom rájuk, amiért nem jöttek velünk, csak utánunk pár órával, örülök, hogy láthatom őket, hisz mégiscsak a szüleink. 

- Sziasztok! - ugrottam a nyakukba.
- Szia Kincsem! - simított végig a hajamon anya, és nyomott egy nagy puszit az arcomra. Apa nem volt az a nagyon ölelgetős, babusgatós típus, ezért ő csak nyomott egy puszit a homlokomra és besétált a nappaliba.

Pár perc múlva Tyler is megjelent. Anya neki is a nyakába borult, míg apa csak kezet fogott vele. Lehet, hogy csak én képzeltem be, de mintha feszültség lett volna kettejük közt. Gyorsan elhessegettem az efféle gondolatokat helyet foglaltam a nappaliban elhelyezett kanapén. A többiek is követték a példámat, leültek az említett tárgyakra. Pár percre beállt a csend, senki nem szólalt meg, mígnem anya megköszörülte a torkát, majd mosolyogva felénk fordult. 

- Milyen volt az út? - kérdezte kedvességgel teli hangon. 

- Hosszú - vágta rá kapásból Tyler, cseppet sem olyan kedves hangon, mint ahogy azt anya tette másodpercekkel ezelőtt. Nem tudom mi lett vele az elmúlt másfél órában. Eddig nem viselkedett így.

- Mi baj van? - kérdezett vissza anya, aggodalommal teli hangon.

- Miért nem velünk jöttetek? - emelte fel egyik szemöldökét Ty, és azt tette amit Apa a legjobban utál: kérdéssel válaszolt a kérdésre.

- Mert dolgoznom kellett! - szólalt meg Apa kissé kemény hangon.

- Ezt már hallottam! Mostanában mindenre ezt a választ adod! - kelt ki magából bátyám. Belenéztem a szemébe, ami televolt dühvel és szomorúsággal. Nem, igen láttam még ezt a fajta oldalát, ezért nem tudtam, mi lesz a következménye, de nem volt túl jó az előérzetem, így közbeszóltam.

- Tyler! Nyugi!  Nem érdemel ennyit ez az egész! - fúrtam tekintetem az övébe, megpróbálva hatni rá, hátha ezzel elkerülhető egy családi konfliktus.
- Te ebbe ne szólj bele! Nem a Te dolgod! - förmedt rám Apa, és ez volt az a pont, ahol fordult a kocka, és én kezdtem el forrni a dühtől, de mégsem mertem kiengedni, mert tisztában voltam azzal, hogy mi lenne a következménye annak, ha most nem fogom vissza magam. Ty is nagyon jól tudta, hogy ez az a pont, ahol meg kell állnia, mert érezte, ha most nem kontrollálom  magam, akkor az évek során felgyülemlett düh úgy robban ki belőlem akár egy időzített bomba. Csak egy baj van. Apa az előző mondatával elindította azt a bizonyos visszaszámlálót. Innen már nem volt visszaút.
- De! Nagyon is az én dolgom! Ha tetszik, ha nem, Tylernek igaza van! Mindig ez a válasz! Bármit kérdezünk minden egyes alkalommal azt válaszoljátok, hogy "Dolgoztam"...
- Tudod valakinek muszáj eltartani a családot, és ez nem megy máshogy, csak ha dolgozom! - emelte fel a hangját Apa.
- Igen, kell dolgozni, de nem úgy, hogy ez a család rovására megy! Mondj legalább kettő családi programot az utóbbi pár évből, ahol mindannyian ott voltunk, és nem csörgött állandóan a telefon.
- Nem lehet mindent egyszerre! Vagy mit gondolsz, hogy ami New Yorkban van, az autód, a márkás cipőid, a legújabb divat szerinti ruháid mind ingyen vannak? Mert ha így gondolod, akkor nagyon gyorsan ki kell hogy ábrándítsalak Kislányom, mert ezek nem olyan dolog, amiket mindenki megengedhet magának!
- Nem, tényleg nem engedhetik meg, de nekik van más, ami nekünk nincs... Családjuk! Együtt töltik a vacsorát, közösen készülődnek a Karácsonyra és nem az inasok csinálnak meg helyettük mindent! És képzeld, képes lennék lemondani mindenről, ami New Yorkban van! Nem kell márkás ruha, szobalány vagy sofőr, aki mindenhova elvisz, csak egy szavamba kerül. Tudod mit szeretnék? - néztem a szemébe, bár nem láttam teljesen tisztán, mert az a könnyek teljesen elhomályosították a látásomat.- Egy normális családot! - kiabáltam, majd sarkon fordultam és berohantam a szobámba, bár szívem szerint még ordibáltam volna, de tudtam, hogy így is átléptem egy bizonyos határt. Még sosem mondtam el így a véleményemet, ezért nem tudom pontosan, mire számítsak ezek után, de állok elébe, mert végre kiadtam magamból az évek során felgyülemlett dühömet, bár ez még csak visszafogott kirohanás volt.
 Idegesen mászkáltam fel s alá a szobában, hátha lehiggadok, de nem vált be, ezért magamra kaptam egy vékony kardigánt, majd sietve, hogy senki ne vegye észre, kirohantam a szobából, egyenesen az előszobába. Villámot megszégyenítő gyorsasággal vettem fel cipőmet, és rontottam ki a folyosóra. Nem volt semmi úti célom, csupán egy dolgot tudtam biztosra, mégpedig azt, hogy minél előbb le akarok lépni innen.  Türelmetlenül nyomkodtam a lift hívógombját, majd pár órának tűnő perc után végre megérkezett. Meg sem néztem ki áll bent, csak beléptem a fülkébe. Abban a pillanatban, ahogy az ajtók bezárultak kiengedtem, az addig benntartott levegőt és nekidőltem a lift oldalának.
- Nehéz nap? - szólalt meg mellőlem egy férfias, de mégis lágy hang.
A hang irányába fordítottam a fejem, ahol megpillantottam egy körülbelül velem egykorú srácot. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó képű. Csokoládé barna szem, hasonló színben pompázó, ég felé meredő haj, kissé borostás arc. Ő is, akár csak én, a falnak támaszkodott, kezeit zsebében pihentette és onnan figyelt féloldalas mosollyal az arcán.

Prológus

Üdv a Blogon! :)
Sziasztok! Ezennel hivatalosan is megnyitom új blogomat. Ez nem olyan lesz, mint az előző; teljesen más világú. Esemény dús, tele bonyodalmakkal, szerelemmel, csalással és árulásokkal. Egy dolog, azért mégis összetartja a sokszor elszabadult indulatokat. És ez nem más, mint a hosszú idők során szorosra szőtt barátság.

 Van a mondás, miszerint a siker létráját nem lehet zsebre tett kézzel megmászni. Nos, én nem ismerem az illetőt, aki ezt kitalálta, de biztos vagyok benne, hogy igaza van. És hogy ki vagy én? A nevem Leslie Milla Johnson. Követtem el hibákat az életemben, de ha tehetném sem változtatnék a múltamon, mert ha nem teszem meg azokat a dolgokat, amiket tettem, akkor nem lennék az, aki most vagyok. Nem számít, honnan jöttem, milyen a múltam, mert az már elmúlt, és én már nem a múltban élek. És igaz, hogy minden ott van; ami mosolyt csal az arcomra, könnyeket a szemembe, szomorúságot vagy boldogságot a szívembe, nem gondolhatok folyton vissza. Az emlékek egy részét be kell zárni egy nagy dobozba, jól le kell ragasztani, és a legmélyebb óceán fenekére száműzni. Tovább kell lépni, és két kézzel kapni az új lehetőségek után. És igen, lesz, hogy nehéz lesz megállni a helyünket ebben a hatalmas világban, és lesz, hogy minden hullám összecsap, de akkor sem szabad feladni. Nem kell egyedül küzdeni, hisz erre vannak a barátok. És a nehéz időkben is van valami pozitívum: ilyenkor derül ki igazán, ki a kamu, és ki az igazi barát.